Volt idő, amikor mind a magyar nemzetet, mind a szabadságot el akarták takarni, el akarták hazudni. Március 15-e nem is volt piros betűs ünnep. Akkor azt kellett megmutatni, hogy szabad magyarok akarunk lenni. Ezért jöttünk el ide, Petőfi Sándor szobrához 20 és 30 évvel ezelőtt is. Jóval kevesebben voltunk, mint ma. Erőt és hitet merítettünk Petőfi soraiból, aki a forradalom legnehezebb pillanataiban azt írta: "Oh tekints ránk, fönséges szabadság! Vess reánk egy éltető pillantást!" Polgártársaim! Budapestiek! Magyarok!
Sokadik éve tartok beszédet itt, a Petőfi-szobornál március 15-én. Sokadik éve mindig másról, mégis ugyanarról beszélek. Ez azért lehet így, mert március 15-e sokarcú, de egylényegű ünnep.
A lényeg egy: március 15-e a magyar nemzet szabadságünnepe. De a szabadság éppúgy sokarcú, mint a magyar nemzet. S ebből a sok arcból a változó idők mindig más metszetet világítanak meg.
Volt idő, amikor mind a magyar nemzetet, mind a szabadságot el akarták takarni, el akarták hazudni. Március 15-e nem is volt piros betűs ünnep. Akkor azt kellett megmutatni, hogy szabad magyarok akarunk lenni.
Ezért jöttünk el ide, Petőfi Sándor szobrához 20 és 30 évvel ezelőtt is. Jóval kevesebben voltunk, mint ma. Erőt és hitet merítettünk Petőfi soraiból, aki a forradalom legnehezebb pillanataiban azt írta: "Oh tekints ránk, fönséges szabadság! Vess reánk egy éltető pillantást!"
Petőfi és társai örökségének is köszönhettük, hogy nem féltünk a szabadság ellenségeitől. A kiállásunk akkor lázadásnak minősült. Én akkor, a 80-as évek titkosrendőröktől felügyelt március 15-éin tanultam a legtöbbet szabadságról és nemzeti összetartozásról. Amit akkor tanultam, abban hiszek ma is. Ezért nem félek, ezért nem félünk senkitől ma sem a magyar szabadság ünnepén!
A magyar szabadságba és demokráciába vetett hitem miatt számítottam rendszerellenesnek akkor, és vagyok a demokratikus, szabad és független Magyar Köztársaság elkötelezett híve ma. Most tehát arról akarok beszélni, amiben én sem változtam, és amin szerintem nem is kell változtatni.
Nem kell új rendszerváltás! Különösen 2006 ősze óta hallom sokfelől, hogy le kell váltani a rendszert. Ezzel nagyon nem értek egyet. Éppen azért, mert régen is, most is szabadságpárti magyar vagyok.
Ma Magyarországon a szabadság rendszere uralkodik. Ez a rendszer korántsem tökéletes, és sokszor igazságtalan. Fejlesztésre és tökéletesítésre szorul. De élhetünk a szabadságjogainkkal. A többségnek tetsző kormányt és önkormányzatokat választunk, s négyévente megerősíthetjük vagy leválthatjuk őket. Szabad a sajtó, és a véleményünket is félelem nélkül vállalhatjuk.
1848 óta ennek a nemzetnek még soha nem adatott meg ilyen hosszú ideig, hogy szabad, demokratikus és független országban élhet. Védjük meg ezt a szabadságot!
Kossuth Lajos nehéz örökséget hagyott ránk, amikor azt írta: "én hazám jövendőjét nem a hatalomban, hanem a szabadságban keresem. Beszéljenek erős kormányokról azok, kik a rend ürügye alatt uralomra vágynak, mert a hatalmat csak a szabadság rovására lehet összpontosítani." Egy ilyen erős uralom nélküli, szabadság-elvű demokrácia természetesen soha nincs teljesen készen, mindig tovább javítandó. A tökéletesítés azonban nem azonos a szabadság rendszerének lecserélésével.
Nincs szükség "szentkorona alkotmányára", "igazi rendszerváltásra". Aki ma ilyeneket mond, az a szabadság ellensége. Aki az ősi magyar törvényekre vagy az Aranybullára hivatkozik, tűzhet magára levesestányérnyi kokárdát, mégsem ért szemernyit sem abból, amit a 48-as polgári forradalom és szabadságharc jelentett.
Aki a honvédeinket harcra vezető 48-as nemzeti lobogónkat árpádsávos zászlóra cseréli, az semmit se tud a történelmünkről. Aki a magyarság nevében bárkit el akar ijeszteni a mai ünneplés-től, annak fogalma sincs a sokszínű és soknemzetiségű pesti forradalomról. Annak, hívhatja magát Kossuth térinek, semmi köze Kossuth örökségéhez. Szervezhet Magyar Gárdát, attól még a magyar szabadság ellensége marad.
1848-ban is voltak, akik kereplőkkel, füttyszóval, tojással érveltek. Ők voltak azok, akik az első szabad választásokon kifütyülték, megdobálták, a haza ellenségének és orosz kémnek nevezték Petőfi Sándort, a szabadságharc költőjét. Petőfi el-bukott a választásokon, de ma mégis őt tekintjük közös hősünk-nek, az őt elkergető handabandázókra pedig csak megvetéssel emlékezünk. A mai utcai zavarkeltők az ő örököseik, nem a márciusi ifjaké.
Barátaim!
A szabadság-alapú demokráciát tehát nem lecserélni, hanem tökéletesíteni kell, és ebben is tanulhatunk 48-as elődeinktől. A szabadság egyik erkölcsi és politikai fundamentuma a közteherviselés. A márciusi 12 pontban ez volt a 6. pont, az áprilisi törvényekben pedig ez lett a VIII. törvénycikk. Eszerint az ország lakosai "minden közterheket különbség nélkül egyenlően és aránylagosan viselik". Ez sokak számára tehercsökkentést jelentett, mások számára pedig, akik korábban nem fizettek, adóemelést.
A közteherviselés legszebb példája a hídpénz bevezetése volt. Ötlete Széchenyitől ered. Javaslatára már 1836-ban, a Pest és Buda közötti állandó híd megépítését elrendelő törvényben is rögzítették: a híd használatáért mindenkinek fizetnie kell majd. A Lánchíd ezért nemcsak Budapest, hanem a magyar közteherviselés jelképe is.
Széchenyi a mindenkire érvényes hídvám intézményét éppen olyan fontosnak tartotta, mint magát a hídépítést. És éppen azért, mert ez ütötte az első rést a nemesi adómentesség falán. Az építkezés megkezdését ezért is hátráltatták évekig óriási viták. Az Országgyűlésben és a két város magisztrátusában is voltak politikusok, akiket az ötlet felháborított. Hiszen Pest városa tulajdonában volt egy hajóhíd, amit ingyenesen lehetett használni - csak éppen magas vízállás vagy jégzajlás idején hetekre szét kellett szedni. Ehhez a korszerűtlen, de ingyenes hídhoz ragaszkodtak sokan. Nem fogadták el azt sem, hogy az új híd ne a város, hanem egy részvénytársaság tulajdonában legyen. Szószólójuk, Kolb tanácsnok jelszava ez volt: "nem adjuk a tulajdonunkat, inkább ne épüljön semmi!"
Az ellenzők évekig többségben voltak, Széchenyi végül mégis győzött. A híd megépítését a Sina-Wodianer-Rotschild csoport által alapított részvénytársaság vállalta, akik 97 évre kapták meg a hídpénzszedés jogát. A Lánchíd építése a szabadságharc végére fejeződött be, amikorra a nemesség már sok előjogát elveszítette, de a díj megfizetése ellen még akkor is sokan tiltakoztak. Volt olyan büszke földesúr, aki inkább a váci révig kocsizott, annyira sértette az egykrajcáros hídvám.
Kolb tanácsnok és követői ma azt mondanák: a nemzetközi tőke kedvéért felszámoltak egy köztulajdonban álló hidat, hogy üzleti alapon elvegyék az emberektől az ingyenes közlekedés lehetőségét. De ma már senki nem értene velük egyet. Mindannyian tudjuk, hogy a Lánchíd nemcsak műszaki, hanem gazdasági konstrukcióként is alapvetően hozzájárult Magyarország és fővárosa modernizációjához.
Polgártársaim!
A "nem adózunk" 160 évvel ezelőtt a feudális nemesség mentalitása volt. Azé az igazságtalan és hazug rendszeré, amely ellen a re-formkor nagyjai, később pedig Petőfiék fellázadtak. Ez a mentalitás azonban nem tűnt el, sokaknál máig öröklődött. A feudalizmus néha tartósabb, mint hisszük.
Hiszen Magyarországon ma is sokan vannak, akik nem hajlandóak részt venni a közteherviselésben. Most nem azokról beszélek, akik nem tudnak - őhelyettük természetesen az államnak kell állnia a közterheket. Hanem azokról, akik nem akarnak vagy éppen a közteherviselés ellen agitálnak.
Kossuth Lajos az utolsó, 1847-ben megnyílt rendi országgyűlésen azt mondta: A konzervatív párt álláspontjával szemben kitartunk az egyetemleges és arányos közteherviselés szükségessége mellett. Az állami bevételek biztonságos megteremtése nélkül nem lesz módunk intézményeink fenntartására s gazdaságunk fejlesztésére.
Az egyetemleges és arányos közteherviselés megteremtése ma is alapfeltétele az ország fejlődésének. És ma is vannak konzervatívok, akik szerint "a magyarok önbecsülésének" győzelmét jelenti, hogy továbbra is minden terhet a négymillió adó- és járulékfizetőre hárítunk.
Már szabadságpárti 48-as elődeink is pontosan tudták, hogy egy polgári társadalom működtetéséhez elengedhetetlen a közteherviselés. Ezért látom riasztónak, hogy 1848 után 160 évvel a "nem adózunk", azazhogy a "nem fizetünk" gondolatával és politikai szándékával még mindig sikert lehet elérni Magyarországon.
Széchenyi és Kossuth óta tudjuk: fejlesztés, országépítés és közteherviselés szorosan összefügg. Mégis vannak ma is politikusok, akik az ingyenes, de sokszor használhatatlan hajóhidat ajánlják nekünk, a hídpénz és a Lánchíd helyett. Vagy éppen azt mondják: ingyen, hídpénz nélkül is lehet lánchidakat építeni - mondjuk lottóbevételből. A történelem és a közelmúlt egyaránt arra tanít bennünket: ezek a viták még sokáig fognak tartani. De azt is megtanultuk: Magyarország mindig akkor volt sikeres és gyorsan fejlődő ország, amikor a Széchenyik és nem a Kolb tanácsnokok igazsága győzött.
Barátaim!
Mi, magyarok szeretünk panaszkodni, szeretünk mindent sorscsapásnak láttatni. Vannak, akik azt mondják: Magyarországnak az a sorsa, hogy kevés ember fizet sok adót, ahelyett, hogy többen fizetnének kevesebbet. Egyre többektől hallom azt is: a magyar nemzetnek az a végzet rendeltetett, hogy végignézze, ahogy a szomszéd országok elszáguldanak mellettük. Sőt, azt is: a 89-ben megalkotott magyar demokrácia leépülését nem lehet megállítani.
Én nem hiszek az ilyen végzetekben. Abban a cselekvő hazaszeretetben hiszek, amely Széchenyi ötletétől a hídpénzről folytatott vitákon át a megépült Lánchídig vezetett. Petőfi Sándor Forradalom című, 1848-as versében is azt írja Magyarországról: "Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid, akaratja újra lealacsonyít".
Szerintem a költőnek van igaza. Ne hárítsuk a végzetre, a sorsra azt, ami a mi akaratunkon, tetteinken, kiállásunkon múlik! A mi cselekedeteink emelik fel vagy süllyesztik le az országot.
Most is sok a dolgunk, nehéz viták állnak előttünk. Arról kell vi-tatkoznunk, hogyan működjön igazságosabban a közteherviselés! Ezeket a vitákat máshogy, más formában, de reformkori és 48-as elődeink is lefolytatták. Hiszek benne, hogy ők döntöttek he-lyesen. Ne szégyelljünk tanulni tőlük!
Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!
Forrás: szdsz.hu
