"Évek óta hagyjuk szó nélkül, hogy a szélsőségesek kicsavarják kezünkből a rendszerváltáskor még Hodosán Róza és társai által magasra emelt nemzeti zászlónkat. Eltűrtük, hogy ők mondják meg, ki a magyar, odahagytuk nekik a kokárdát, átengedtük nekik a nemzeti ünnepeinket. Ma már a nemzeti lobogónk, imáink, verseink, dalaink, eseményeink, az egyes földrajzi területek, kifejezések, gesztusok mindinkább megosztó politikai töltettel bírnak. Magyar liberális vagyok. Büszke magyar, büszke polgár és büszke liberális; és senkinek nincs joga se tőlem, se tőletek elvitatni egyiket sem!" Kedves barátaim!
A Világban és Magyarországon is különösen ritka, hogy egy egész korosztály szembefordul az uralkodó generációval. Ez mindeddig csak forradalmak esetében történt meg. 1956 a fiatalok forradalmaként indult. "A nagy öregek" - mondják sokan 1956 hőseiről, holott Déry Tibor még azt írta a forradalom idején: "Mától kezdve a "suhanc" szó szent előttem"!
Az én korosztályomnak már nincs személyes tapasztalata 56-ról, az utánunk következők már a kommunizmus évtizedeit is csak szüleik elbeszéléseiből ismerhetik meg. Három és fél millió ember Magyarországon kizárólag mások elbeszélései alapján formál véleményt arról a múltról, amelyre ma emlékezünk.
A társadalom kollektív emlékezete mégis többé-kevésbé hűen őrzi a forradalom képét, annak ellenére, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt 33 éven keresztül mindent elkövetett, hogy kiradírozza ezt a fejezetet a XX. Század magyar történelméből.
Emlékszem, az évforduló közeledtével esténként minden évben sok ablakban apró mécses, gyertya gyúlt. Fényük megannyi, félreérthetetlen, csendes lázadásként világított a párkányokon. A családban, a baráti körben megsokasodtak a visszafojtott hangú beszélgetések. Máskor nem hallható szavak repkedtek a levegőben: "Ávósok", "a rádió ostroma", "a Kossuth téri sortűz". Munka után sokan bezárkóztak és a Szabad Európa Rádiót hallgatták. Magyarország akkor sem feledte a forradalmat, amikor nem volt szabad, sőt egyenesen tilos volt emlékezni és igazat mondani.
Kedves barátaim!
Köszönöm, hogy eljöttetek, köszönöm, hogy itt vagytok, Budapestről, és az ország különböző részeiből egyaránt. A magyar liberálisok 1988-ig magánlakásokban, a rendszerváltás éveiben a demokráciát az utcán követelve ünnepelték a forradalmat. Amióta ismét szabadság van Magyarországon, minden évben eljövünk ide a temetőbe, és az ünnep alkalmával halottaink előtt fejet hajtva emlékezünk. Hőseinkre, a forradalmárokra, az egyetemistákra, a tizen-húszonéves fiatalokra, akik a szó szoros értelmében átírták a világtörténelmet, akik nem akartak tovább a hazug diktatúrában élni.
Kedves barátaim!
1956. október 23. óta ez a nap az igazság napja. Az őszinteségé. Különösen ma, különösen a halott hősök sírjánál nincs helye a mellébeszélésnek. Ezért a tisztelet és az emlékezés szavai mellett, megkerülhetetlen, hogy arról is szóljak, hogy mi történt egy évvel ezelőtt, a forradalom 50. évfordulóján és mi folyik tizenhét éve Magyarországon.
Beszélnünk kell róla, mert mindannyiunknak megvan a maga felelőssége abban, hogy nem tetszik az, amit látunk.
Egy éve nem sikerült elég határozottan elmondanunk: az, hogy illegálisan tüntető csoportok randalíroznak a főváros utcáin, ijesztő, felháborító, de erőszakot sem lehet válogatás nélkül alkalmazni. Az erőszakszervezetek működtetésének monopóliuma az államé, így az elsődleges felelősség is az övé. Tavaly egyértelmű tiltakozással kellett volna élnünk nemcsak az illegálisan tüntetők és randalírozók, de a rendőri erőszak ellen is, ha tudjuk is: fordított esetben a nyilasok közül egy se kelne védelmünkre. Döbbentek és zsibbadtak voltunk.
Ez a zsibbadtság nem előzmény nélkül való. Évek óta hagyjuk szó nélkül, hogy a szélsőségesek kicsavarják kezünkből a rendszerváltáskor még Hodosán Róza és társai által magasra emelt nemzeti zászlónkat. Eltűrtük, hogy ők mondják meg, ki a magyar, odahagytuk nekik a kokárdát, átengedtük nekik a nemzeti ünnepeinket. Ma már a nemzeti lobogónk, imáink, verseink, dalaink, eseményeink, az egyes földrajzi területek, kifejezések, gesztusok mindinkább megosztó politikai töltettel bírnak.
Magyar liberális vagyok. Büszke magyar, büszke polgár és büszke liberális; és senkinek nincs joga se tőlem, se tőletek elvitatni egyiket sem!
Nagy megtiszteltetés, hogy az SZDSZ-nek, annak a pártnak az élén állhatok, amelynek megszületésénél jelen voltak 1956 emblematikus személyiségei. Az idén 90 esztendeje született Vásárhelyi Miklós. Göncz Árpád, Mécs Imre, Halda Alíz csak néhányan azok közül, akik az elnyomás éveiben is ébren tartották 1956 szellemét, emlékezetét. Tisztelet illeti azokat, akik a Demokratikus Ellenzék és más ellenzéki szervezetek résztvevőiként a nyolcvanas években visszahozták '56 emlékét a politikai köztudatba, és a rendszerváltáshoz vezető folyamat fontos részévé tették. Nem feledjük Solt Ottíliát és Krassó Györgyöt, nem feledjük Eörsi Istvánt és Marián Istvánt. Idén először nincs velünk Litván György, aki 1956 tavaszán elsőként követelte nyilvánosan egy rendezvényen a jelenlévő Rákosi Mátyás eltávolítását a hatalomból. Az ő bátorsága mindannyiunknak példa kell, hogy legyen. Ne feledjük a büszke, magyar liberálisokat, akiktől senkinek nem lett volna bátorsága elvitatni, hogy részei, sőt vezetői a "polgári Magyarországnak".
56 az igazság pillanata volt! 56 azt is üzeni, hogy nem lehet tűrni a szervezett hazugságot. Ismerjük meg a szervezett hazugság részleteit, a kommunizmus romboló évtizedeinek minden szennyes titkát! Nyíljanak meg az ügynökakták - hiszen a megfélemlítettek és megfigyeltek által vállalt szellemiség változtatta meg Magyarországot. Ne hagyjuk, hogy a kommunizmus maradványai észrevétlenül beépüljenek nehezen kivívott demokráciánkba. Az állami titok-lobbival szemben álljunk a nyilvánosság pártjára. Írjuk újra a titoktörvényt, hogy a nyilvánosság védelmében cselekvő civileknek, újságíróknak soha többé ne kelljen rettegniük a büntetőeljárástól.
Minden döntésünket, ítéletünket az emberi jogokhoz, az igazsághoz, a demokrácia és a köztársaság alapelveihez való kristálytiszta viszonyunk szerint hozzunk meg. Akár koalícióban, akár ellenzékben vagyunk. Nincs kettős mérce! Ami megengedhetetlen, az akkor is megengedhetetlen, ha az ellenfelünk, és akkor is, ha egy partnerünk követi el.
Legyünk bátrak és ne hagyjuk, hogy akár a tömegpártok elvtelen populizmusa, akár a politikai szélsőségek az SZDSZ-t eltántorítsák a polgári liberalizmus útjáról. Mondjuk ki azt is: az SZDSZ következetes antifasiszta és antikommunista párt. A liberálisok által megteremtett polgári hagyományt kell folytatnunk, ez az SZDSZ útja.
Kedves barátaim!
Minden generáció súlyos stallumot kap a sorstól: az elmúlt század közepén a fegyveres forradalom feladatát; Hodosán Róza és társai a Demokratikus Ellenzék tagjaiként az álszocialista diktatúra kijátszását, nyugdíjba küldését; az én generációm pedig egy új, demokratikus jogállam és piacgazdaság kiépítését. Elcsépelt frázisnak tűnik pedig mélyen igaz: 1956 ma is velünk él. Október 23-án a történelem egyik legsötétebb diktatúrája volt kénytelen megtanulni, hogy ezrek hajlandók életüket áldozni a szabadságért, hogy százezrek képtelenek egy hazug ideológia rabságában élni. A kommunista diktatúra tanult a leckéből. Ha nincs 1956, nincs békés rendszerváltás. Ha nincsenek az itt nyugvó mártírok, ma mi nem lehetünk szabadok, ma mi nem élhetünk szabadon. Az én generációmnak és az utánunk jövőknek - a ma tizen-húszonéveseinek - is tudnia kell: fontos feladatunk van, melyet nem fog más elvégezni helyettünk. Ha más eszközökkel is, de folytatni kell azt a munkát, melyet az itt nyugvó forradalmárok és társaik elkezdtek.
Ezért elfogadhatatlan és tűrhetetlen, hogy ma van országgyűlési képviselő, aki nyilaskereszteseknek meri nevezni a kommunizmus börtönéből szabadult forradalmárokat. És ezért elfogadhatatlan és tűrhetetlen, hogy ma van országgyűlési képviselő, aki nyilas szimbólumok alatt sorakozó szélsőségeseket 56 örököseinek nevezheti. Legyen világos: bárki, aki összeköti '56 forradalmárainak emlékét mindazzal,a mit a nyilaskeresztes szimbólumok és az árpádsávos zászló jelképez, meggyalázza az emléküket
Amikor Göncz Árpád azt mondta: "ahány ember, annyi 56", nem felmentést adott a forradalom emlékének meggyalázásához. Hanem arra figyelmeztetett, hogy sokféle világnézetű ember megtalálja a maga igazságát és a maga hőseit 56 örökségében. Szabó bácsit és Maléter Pált, Nagy Imrét és Mindszenty bíborost sok minden elválasztotta egymástól, mégis mindannyian közös hősei a forradalomnak.
Aki bármelyiküket megpróbálja kiretusálni a történelemkönyvből, az elhazudja a forradalom lényegét.
Az éppen a legfontosabbat, a nemzeti összefogás tapasztalatát próbálja feledtetni.
Pedig az én generációmnak és az utánunk következőknek éppen ezt kell megtanulnia. Nekünk is képesnek kell lennünk a megegyezésre. Fel kell ismernünk, hogy melyek a közös érdekeink, melyek a közös értékeink. Éppen úgy, ahogy megtették ezt a rendszerváltók is mintegy két évtizede.
Nem egyformának kell lennünk, még csak egyetértenünk sem kell. Pusztán együttműködni néhány közös célért, amelyek már 1956-ban is annyira világosak voltak: demokrácia, függetlenség, nemzeti felemelkedés.
Emeljétek fel végre a fejeteket, kérdezzetek, vitatkozzatok - akár velem, velünk is. Próbáljátok meg ugyanazt, amire képes volt Göncz Árpád, képes volt Halda Alíz, képes volt Vásárhelyi Miklós. A múlt eltagadása helyett, a jelen zsibbadt eltűrése helyett a jövő érdekében cselekedni!
Magyarország fél évszázada nem is álmodhatott arról, hogy egyszer a kommunista diktatúra helyett demokratikus jogállam lesz. Húsz éve elérhetetlen álomnak tűnt, hogy ez az ország egyszer az európai államokkal egy sorban, egy új közösség, az Európai Unió teljes jogú tagja lehet. Nekem már megadatott, hogy az Európa Tanács épületében a lépcsőn felmenve megpillantsam az ott lévő eredeti 1956-os forradalmi zászlót. Akkor értettem meg, hogy az egykori hősök nem csupán nekünk magyaroknak, de egész Európának, az egész világnak tudtak adni valami maradandót: a reményt. Egy szabadabb világ, egy jobb és igazságosabb élet reményét.
Nem történelemórára gyűltünk ma össze. Itt és most, ezen a helyen a lehető legaktuálisabb feladatainkra emlékeztetnek minket az értünk meghalt hősök. Arra, hogy ideje immár átvenni a terhet, ideje tovább folytatni azt, amire Rozikáék feltették az életüket, a jövőjüket, a karrierjüket, az egzisztenciájukat. Tisztességes polgárként, jó hazafiként és demokrataként kell szakítanunk a felelősség hárításának tradíciójával. A mi generációnknak nem zászlókért, nem pártokért, nem másokért - hanem önmagért kell végre kiállnia. Göncz Árpád minderről azt mondta: "Ha az ember a maga lelkiismeretének felel valamiért, s a külső világ nemigen tudja felelősségre vonni, akkor saját magát sokkal szigorúbban ítéli meg, mint bárki más." Ez a feladatunk. Ők, akik itt nyugszanak, megtették magukért és értünk. Mi is tegyük meg magunkért és gyermekeinkért.
Forrás: szdsz.hu
